2017. Bernadett

Idén hallottam először a Lions nemzetközi szervezetről és a kiutazás lehetőségről egy csoporttársamtól, szóval ez volt az első utam. Mivel a tanulmányaim is úgy alakultak az egyetemen, hogy adódott egy kis szünet, bátran ugrottam a lehetőségre. Azt nem mondhatom, hogy a jelentkezés zökkenőmentesen alakult, hisz 22 éveseket kevés táborban fogadnak, így ezt is figyelembe kellett vennem a táborok nézegetése közben. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy mire eldöntöttem, hogy hova szeretnék menni, a jelentkezés benyújtása előtt csak 4 nappal frissítette a kiszemelt tábor a katalógusát, amiben a korhatárukat 22-ről 21-re csökkentették, így gyorsan változtatni kellett a terveimen. Nem sok ország maradt, és mivel a középiskolában tanultam egy kis franciát (amit, mint észrevettem, alaposan elfelejtettem azóta), így Franciaországra esett a választásom. A jelentkezés megnyitásakor hamar beteltek a népszerű helyek, így kicsit fenntartásokkal jelentkeztem ebbe a táborba, mert amíg a többi tábort magasztalták, addig erről a táborról egyetlen értékelést vagy leírást sem találtam. Most már tudom, hogy azért, mert ez a tábor csak tavaly alakult, idén volt a második táboruk, szóval én voltam az a szerencsés magyar, aki elsőként kiutazott ide. Úgy vélem, minden bonyodalom a jelentkezésnél okkal történt, hogy erre a csodás helyre kerülhessek .

Miután elfogadták a jelentkezésemet, a következő problémát a kiutazás megszervezése jelentette. Nem találtam közvetlen repülőjáratot a marseille-i reptérre vagy annak környékére. Amíg gyűjtögettem rá a pénzt, kicsit az idővel megcsúsztam, amitől mindenkit óvva intek, mert nagyon meg tudnak ugrani a repjegy árak akár 1-2 hét alatt is. Végül a francia táborvezető, Stéphane segítségével kitaláltuk, hogy átszállás és jelentős többletköltség nélkül úgy oldhatom meg a dolgot, ha Nizzáig repülök, majd onnan Marseille-ig buszozok. Plusz gondolkodni valót adott, hogy visszafele a repülő egy nappal a tábor vége után indult, de tudtam foglalni Nizzában szállást egy éjszakára.

Odafele a kiutazás izgalmas volt, mert bár már fiatal koromban utaztam repülővel, egyedül még sosem kellett boldogulnom egy reptéren, nem is találtam meg elsőre a beszállókapumat. A gép is kicsit késésben volt, így necces volt a repülő - OUIBUS átszállás, de sikerült minden. Marseille-ben Stéphane vett fel, mert a fogadó családom nem tudott, csak félúton vettek át tőle.

A fogadó család vidéken lakott, annyira vidéken, hogy mikor először beírtam a címüket a keresőbe, nem találtam települést. A legközelebbi város, Arles, tőlük kb. negyed óra autóútra volt. Itt töltöttem (az érkezés napját is beleszámítva) 11 napot, egy kínai lánnyal együtt. Ő meglehetősen zárkózott volt, és az angol is nehezen ment neki, így minden igyekezet ellenére sem sikerült kialakítanom vele rendes kapcsolatot. Szerencsére a fogadó apa remekül beszélt angolul, mert nem Franciaországból származik, és tanult Angliában, szóval a kommunikáció vele könnyű volt, az anya csak kicsit beszélt angolul, és értékelt minden francia megszólalást, amit kihoztam magamból, de ott általánosságban mindenki értékeli, ha a külföldiek elő tudnak hozakodni néhány francia szófordulattal. Maga a környezet elképesztően csendes volt, még csak utcalámpák sem voltak a közelben, csak termőföldek, fák, lovak, és a Petit Rhone. Mikor később megbeszéltük a táborlakókkal, ki merre lakott, és milyen partikban jártak, én utólag sem bántam meg, hogy ide kerültem, mert pontosan ilyen nyugodt helyre vágytam.

A kezdeti aggodalmaim, hogy milyen programok várnak ránk egy idős házaspárral, hamar szertefoszlottak. Szinte minden napra terveztek egy izgalmas programot, időt és pénzt nem sajnálva rá, hogy alaposan megismerjük Provence igazi arcát, és azokat a helyeket, ahová a táborral nem jutunk el. Itt leszögezném, hogy a 24 kint töltött nap alatt egyetlen egy levendula mezőt sem láttam, és nem csak azért, mert a szezonja június-júliusban van, hanem mert Provence-nak csak egy kis töredéke szól a levenduláról. Ez egy ennél sokkal változatosabb, izgalmasabb hely! Megcsodáltuk St Rémy de Provence-t a borfesztivál idején, Saintes Maries de la Mernél felhajókáztunk a Petit Rhone-on, Arles-ban számtalanszor jártunk, azokon a helyeken is, amiket Van Gogh lefestett, Avignont a csodálatos művészeti fesztivál idején láthattam, ahol egy remek táncoperát néztünk meg. Kajakoztunk 8 kilómétert a Gardon folyón áthaladva a Pont du Gard alatt, jártunk egy lovas bemutatón, ahol nagy meglepetésemre egy egész szekciót szenteltek a magyar lovas stílusnak; megnéztük a rózsaszín aigues mortes-i sómezőket, és egy parfümmúzeumot is Graveson-en-Provence-ban. Ezek a fantasztikus programok általában délután voltak, délelőtt igyekeztem segíteni a ház körül, vagy a növény vállalkozásban, vagy leginkább főzni, szóval volt alkalmam belesni a francia konyhaművészetbe. Szeretnek napi kétszer főtt ételt enni, és fontos nekik, hogy gyorsan elkészülő, többfogásos menü legyen. (Ebéd után szinte kötelező a szieszta.) Egy rendes francia vacsora előételből, főételből, sajtból és desszertből áll, szóval tessék elfelejteni azt a sztereotípiát, hogy a franciák sokszor keveset esznek, mert szerintem többet tudnak enni, mint mi, magyarok . Egyszer mi is főztünk a vendéglátóinknak és kedves vendégeiknek, ami nagyon jól sikerült, meg voltak elégedve a gulyáslevesemmel és a kínai lány főtt gombócaival. (Bár külföldön nagyon nehéz megtalálni minden alapanyagot!)

Ezek után az izgalmas, mégis nyugodt napok után elvittek minket a táborhelyre, Aix-en-Provence-ba. Éles váltás volt ez a vidék után, hiszen sokan lettünk hirtelen, de a csendes kínai lány után üdítő volt végre jókat beszélgetni a többi kortárssal. Én azt tanácsolom, mindenki fejlessze az angol tudását kiutazás előtt, egyrészt mert még alapos tudással is nagyon fárasztó 3 hétig folyamatosan angolul beszélni, másrészt mert a rossz nyelvtudás nagyban blokkolja a kommunikációt. Az egyik szobatársam egy argentin lány volt, aki semennyire nem beszélt angolul, így vele csak akkor tudtunk beszélni, ha ott voltak a spanyol srácok, hogy fordítsanak neki.

A tábor helyisége maga elsőre nem nyűgözött le, sőt. A „4 ágyas pici szobák, nincs wifi az egész területen és a folyosónként 1 meleg zuhany, többi hideg vizes” részek nem voltak kedvenc elemeim a táborban, de a sok program miatt olyan kevés időt töltöttünk itt, hogy később már egyáltalán nem zavart.

A táborral szintén rengeteg helyen voltunk, újra láthattam Arles-t és Avignon-t, jártunk Le Baux de Provence-ban, elmentünk St. Gilles-be, voltunk borkóstolón is. Marseille-t többször megnéztünk, aminek örültem, mert csodálatos a kikötő környéke. Volt, hogy fürödtünk a tengerben, vagy kajakoztunk rajta, volt, hogy búvárkodtunk az egyik közeli szigetnél (nem mély vízi búvárkodás volt, csak a nap és a szeles idő miatt kaptuk ezeket a fantasztikus ruhákat). Az egyetlen dolog, amit kicsit hiányoltunk, hogy ritkán kaptunk szabadidőt ezeken a helyeken. A tábor alatt végig volt velünk egy tolmács lány, így a kommunikáció nem jelentett gondot.

Sokszor volt, hogy nem mentünk este vissza a táborba, hanem az egyik közeli Lions tag hívott meg minket ebédre vagy vacsorára, és mivel mindegyiküknek volt medencéje, úszhattunk is. De olyan is sokszor előfordult, hogy napközben étteremben ettünk remek kajákat. Amikor este mégis a táborban voltunk, Stéphane felesége, Mireille főzött ránk, természetesen az említett 4-5 fogásos francia vacsorákat, így sokszor úgy éreztem, a 100 eurós tábordíj nem volt nagy ár ezekért a programokért és a pazar étkezésekért. Könnyen hozzászoktunk a jóhoz .

Előre felkészítettek, hogy ezeknek a táboroknak egy kritikus pontja szokott lenni az ország prezentációk egymás utáni végighallgatása. Itt ilyen probléma nem volt, mert azokra az estékre, amiket a táborban töltöttünk, mindig csak 2 ember volt beosztva prezentálni. Sokan készültek kis ajándékokkal, én a prezentációm mellé pálinkát szolgáltam fel, hát, azok a reakciók minden pénzt megértek!

A táborvezető előre megírta, hogy készüljünk egy záróestre, ahol megköszönhetjük a fogadó családunknak és a Lions tagoknak a fáradozásokat, azzal, hogy mindenki főz az egyik nemzeti ételéből, és csinálunk egy záró műsort a kb. 100 fős vendégseregnek. Vicces élmény volt ekkora mennyiségben gulyáslevest főzni, vagy segíteni az olaszoknak megcsinálni több kiló carbonara spagettit! A záróműsorban kevesen voltak akik egyedül akartak énekelni, vagy bármit előadni, ezért közös erővel hoztuk össze a műsor csoportos produkcióit, szerintem jól sikerült! Utána tarthattunk egy remek bulit a nagyteremben.

Nehéz búcsúzkodás után Nizza felé vettem az utamat, ahol majdnem egy teljes napot töltöttem, aztán hazarepültem. Szerencsére minden rendben alakult. Jó tanácsként azt mondhatom, hogy nagyon oda kell figyelni a bőrönd súlyokra. Én eleve a legnagyobbat rendeltem a repülőjegyemhez, így nem volt gond, de sok táborozó akadt, aki csak a reptéri dolgozók engedékenységére apellált, és végül 40-80 eurós többletköltséget fizettek a reptéren.

Köszönöm a Pécsi Első Lions Clubnak, Kende Lászlónak, és az egész szervezetnek, hogy lehetővé tették nekem ezt az életre szóló élményt. Úgy érzem, erről az utazásról nem lehet eleget mesélni, így ha bárkinek felkeltettem az érdeklődését, vagy csak több információt szeretne hallani erről a táborról, nyugodtan keressen a fenti elérhetőségeken.

Képgaléria