2017. Gabriella

Először is nagyon hálás vagyok mind a magyar, mind a japán Lions kluboknak a lehetőségért, hogy eljuthattam egy olyan országba, ahova már évek óta vágytam.
A japán tábor a második Lions táborom volt, tavaly Virginiába mentem. A két tábor elképesztően különböző, ez leginkább a kulturális különbségek miatt van, de mindkettő fantasztikus, csak más okokból.
A táborra való felkészülés egészen zökkenőmentesen telt, eltekintve attól, hogy rájöttünk, új útlevelet kell váltanom, így izgatottan vártam a július 19-ét, amikor is teljesült az egyik régi álmom. A két fogadócsalád közül az egyikkel fel is vettem a kapcsolatot, a másik nem írt nekem, mint később kiderült azért, mert nem tudtak angolul.

Ferihegyről Dubaiba 5 órát tartott az út, majd Dubaiból Tokióba még 10-et. Elképesztően hosszú volt, mégsem éreztem a fáradtságot, annyira izgatott voltam. Végül japán idő szerint 17.30-kor szálltunk le, ami itthoni idő szerint 10.30 volt. Emiatt a nagy időeltolódás miatt, sokat szenvedtem az alvással még pár napig…

A Narita reptéren két Lions tag, Abe-san és Sato-san szedett össze Monikat, Lengyelországból és engem, hogy leadjanak minket a fogadócsaládjainknak.
Az én fogadóanyukám a Tokyo Station-ön, ami kb 1 órára van a reptértől, várt engem, mert egy éjszakát a városban töltöttünk, hogy másnap kicsit körülnézhessek mielőtt elindulunk Niigatába, egy vidéki japán megyébe, ahol a fogadócsaládjaim laktak.
Tokió elképesztően nagy, az ember nem is tudja elképzelni, míg ott nincs a városban. Rengetegen lakják, de mégsem tűnik zsúfoltnak. Az egészen aprónak érztem magam a sok felhőkarcoló között.
A tokiói 1 napos városnézés után felszálltunk a niigatai shinkansenre, arra a nagyon gyors japán vonatra, így körülbelül 2 óra alatt meg is érkeztünk az új otthonomba, Sanjoba, ahol 1 hetet töltöttem. Ez a városka nem túl nagy, hatalmas váltás volt a nyüzsgő Tokió után. A fogadó családom egy igazi 100 éves ryokan tulajdonosai voltak, ami egy tradicionális japán szálló, onsennel, ami tulajdonképpen egyfajta termálfürdő.

Nagyon élveztem a velük eltöltött 1 hetet, sokat segített, hogy az anyuka és az apuka tudtak valamennyire angolul. Sok helyre vittek, de volt olyan is, hogy csak pihentem a szobámban, vagy sétálgattam a szálloda kertjében. Sokszor főztünk együtt és néhány másik Lions tagot is megismertem, volt egy nap amikor ők vittek el várost nézni a családom helyett. Mindenki nagyon kedves és figyelmes volt, nagyon örültek, hogy ott vagyok velük, érdekelte őket, hogy honnan jövök és miért.
Az 1 hét elteltével a fogadó apukám vitt el a tábori buszhoz, amivel Ibarakiba, egy másik megyébe az ország túloldalán, mentünk, ahol a tábort tartották.

A buszon, pár megálló után, 7-en utaztunk együtt, kb 5 órát, mi voltunk a legmesszebb a tábor helyétől, volt olyan táborozó akinek csak 1 órát kellett utaznia, vagy még annyit sem, nagyon szét voltunk szórva, ha jól emlékszem 5 megyében.
Mint már írtam, a tábor idén Ibarakiban volt, de ha jól tudom ez minden évben váltakozik a 5 megye között. 16-21 év közöttiek voltunk, 27-en, ami szerintem egy egészen jó szám, nem túl sok, de nem is túl kevés.
A táborról sajnos azt kell mondanom, hogy nem volt a legjobban megszervezve. Nagyon sok volt az a helyzet, amkor nem tudtuk, hogy most mi történik, mit kellene csinálnunk, és amikor a japán segítő lányokat kérdeztük, akik tulajdonképpen azért voltak ott, hogy segítsenek fordítani az idősebb Lions tagok és köztünk, gyakran ők sem tudták megmondani, hogy mi a teendő, mert nekik sem szóltak még semmit. Ezen kívül, volt egy pár olyan program, ami esetleg jobban érdekelt volna minket, arra nem hagytak időt, más programokra néha pedig túl sokat. A tábor ideje alatt 4 szállásunk volt, 2 hotel és 2 diákszállás, amiből az egyik nem volt éppen a legjobb, de ezt is kibírtuk! Ezektől a kisebb negatívumoktól függetlenül nagyon jól éreztem magam, ami a társaságnak volt leginkább köszönhető, de voltak olyan programok is amik felejthetetlenné tették a tábort, például a Csendes-óceánban fürdés vagy a yukatás nap. A japán segítő lányok hihetetlenül jófejek és kedvesek voltak és a táborozók pedig mind kijöttek egymással. Az 1 hét elteltével mindenki nagyon szomorú volt, hogy el kellett válnunk.

A tábor végeztével ugyanúgy 5 órát buszoztunk vissza Niigatába mi 7-en, ahol végül találkoztam a második családommal is. Azonnal kiderült számomra, hogy tényleg egy szót sem beszélnek angolul, ami nagyon sok esetben előfordul Japánban, erre készüljön az, aki ki szeretne menni. Számomra ez csak kis nehézséggel járt, mivel 1 évig tanultam a nyelvet, de azért így is a Google fordító az egyik legjobb barátunk lett a hétre.
Hogy őszinte legyek, még a nyelvi nehézségek ellenére is jobban éreztem magam a második családnál. Rengeteg helyre vittek és tulajdonképpen olyan volt, mintha nem is csak a család, hanem az egész Lions klubjuk fogadott volna. Mindig volt velünk valaki más is a klubból, és ők is nagyon kedvesek, figyelmesek, viccesek voltak, indig azt akarták, hogy nekem legyen a legjobb. Sokan még az angollal is megpróbálkoztak, aminek sokszor nevetés lett a vége, de ezt nem bánták. Rengeteg jó emberrel ismerkedtem meg ez alatt az 1 hét alatt, akiket szerintem sosem fogok elfelejteni.

Csak hogy pár tanácsot vagy technikai dolgot is írjak, arra készüljön fel mindenki, hogy egy kamionnyi ajándékkal fog hazatérni. Mondjuk úgy, hogy a repülőre vihető súlylimitbe csak éppen hogy belefértem, a családom fel is ajánlotta nekem a hajópostát.
Ez az ajándékozás náluk nagy szokás, ezért célszerű apró ajándékokat vinni, hogy ha valakitől kapsz valamit, ne érezd esetleg kellemetlenül magad.
Japánt mindenki olyannak ajánlom, aki szeretne egy teljesen más kultúrával megismerkedni, elképesztően kedves és elfogadó emberekkel találkozni és egészen különleges dolgokat látni. Azt viszont fontos tudni, hogy ez a tábor nem arról szól, hogy a híres nagyvárosokat megnézzük, hanem az igazi, hétköznapi japán életbe nyerhetünk betekintést és igazi rejtett kincseket láthatunk, amire amúgy nem sok embernek van lehetősége.
Nekem ezek a kisebb japán városok és a vidék, 3 felejthetetlen hetet hoztak az életembe és nagyon hálás vagyok, hogy betekintést nyerhettem Japán ezen oldalába is, ami a metropoliszok mögött rejtőzik, ami ritkán jut el hozzánk.

Képgaléria