2017. Laura

Ez volt az első csereutazásom, és ami azt illeti, az első tengerentúli utam is egyben teljesen egyedül. Egy ismerősünkön keresztül hallottam előszőr a Lionsról, így az ő segítségével indítottam el a jelentkezésemet is, ami meglehetősen könnyedén ment. A fogadó családdal már tavasszal fel tudtam venni a kapcsolatot. Tena, a wisconsini fogadó anyám küldött egy emailt, melyben – egy kisebb bemutatkozás mellett - támpontot adott, hogy mely amerikai reptereken tudok belépni az USA-ba, és hogy onnan merre felé kellene átszállnom. A repülőutat magamnak kellett megszerveznem (ehhez másoktól kértem segítséget), majd tudatnom Tenával az érkezésem idejét, hogy a megfelelő időben kijöhessen értem a reptérre.
Életemben ez volt a második alkalom, hogy repülővel utaztam, és az első, hogy át is kellett szállnom (kétszer is), úgyhogy talán érthető, hogy tartottam kicsit a dologtól. Az események azonban gondtalanul zajlottak, zökkenőmentesnek mondhattam az utazást. Amerikába Chicagoban léptem be. Annak ellenére, hogy milyen hatalmas is volt a reptér, eltévedni nem lehetett. Nem amerikai állampolgárként nem volt túl sok választásom, hogy merre menjek a leszállást követően. A csatlakozásokat nem késtem le, és szerencsére a bőröndömmel is minden rendben volt.

Késő este érkeztem meg végső állomásomra, ahol Tena már várt rám két másik lánnyal az oldalán, ugyanis nem én voltam az egyetlen, akit fogadott: velem volt még Lori Tajvanról és Rebecca Svájcból (Rebacca a táborban nem táborozóként, hanem segítőként vett részt).
A családom Wisconsin északi részén egy kisvárosban, Merrillben lakik, és van egy farmjuk 20 percre a házuktól, ahol marhákat tenyésztenek.
Egy teljes hónapot töltöttem kint, ebből először két hetet Tenáékkal, majd egy hetet a táborban, majd ismét Tenánál másfél hetet.

Kivolt hangsúlyozva még az utazás előtt, hogy nem turizmus céljából megyünk ki, ami való igaz volt… A lényeg a helyiek életének megismerése volt, tapasztalatszerzés a maga pozitívumaival és negatívumaival együtt. Tena már az első nap felvázolta nekünk, mi lesz a program, milyen lehetőségeink vannak. Csak néhányat említve a programok közül, voltunk lovagolni, autóversenyen (volt ismerős, akinek szurkolhattunk és beszállhattunk a kocsijába is), baseball meccsen, meglátogattuk a lányát Mineapoliszpan, ellátogattunk Greenbaybe egy Packers meccsre, rodeót és roncsderbit néztünk a Merrillben megrendezett búcsún és természetesen jutott időnk shoppingolásra is. Mindezek mellett meghívást kaptunk egy piknikre a helyi Lions club tagjaival, fegyverrel lőhettünk Kurt, a rendőr teraszáról, bejárhattuk a 911 központi helyét és a tűzoltóságot, tehenet fejtünk Tena testvérének farmján, többször megfordultunk Tenáék farmján is, valamint betekintést nyertünk az ő munkásságukba (iskolabusz vállalatot működtetnek), körbevezettek a helyi középiskolában, továbbá a búcsúban segédkeztünk a helyi Lions club tagjainak egy büfében kiszolgálni.

A táborba iskolabusszal mentünk. Tena vezette a buszt, így Lori és én voltunk az elsők rajta (Rebeccának egy nappal korábban kellett mennie). Wausauban felvettük a táborozók egy felét. Az egész úton már folyt az ismerkedés. A többiekkel a helyszínen találkoztunk. Összesen 57-en voltunk táborozók (rajtam kívül még egy magyar volt), a táborvezetőkön és személyzeten kívül még jó pár fiatal segített nekik koordinálni minket (mint Rebecca is). Faházakban voltunk elszállásolva, szigorúan elkülönítve a lányok és fiúk, ugyanis volt pár szabály, amit be kellett tartanunk. Ezek egyike volt az angol nyelv használata. Ha valakiket más nyelven hallottak beszélni, „büntetést” szabtak ki rájuk (volt is rá példa, de persze nem olyan egetverő dolgokról volt szó, inkább vicces feladatokat kaptak…legalábbis mások számára vicceseket). Mindenkire jellemző volt, hogy megpróbált minél több emberrel beszélni, és persze ezt a koordinátorok segítették is, mint például étkezéskor mindig keveredtek az ülésrendek. Az egész táborra jellemző volt a szervezettség, percre pontosan beosztott napirendeket tűztek ki mindenhová, amit be is tartattak velünk. Azt kell mondanom, hogy nem unatkoztunk… Itt is néhány példával élve a rengeteg csapatjáték/vetélkedő mellett tettünk egy kirándulást a fővárosba, Madisonba, mely során többek között a Lions club álltal fenntartott szembankot járhattuk végig. Hivatalosak voltunk egy piknikre, ahol helyi gyerekek útmutatásával próbálhattunk ki különböző sportokat, játékokat. Meghallgattuk egymás ország-prezentációit és együtt szórakoztunk a ki mit tud? szenzációs produkcióin. Csapatonként mindenki legalább kétszer volt köteles mosogatásra, mely természetesen nagyszerű hangulatban telt, valamint mindenképp meg kell említenem a tábori ellátást… Én még életemben nem láttam annyi ételt, mint itt. Úgy éreztem, hogy már az első nap reggelije kitartott volna egy hétre, de ha valakinek a napi háromszori étkezés sem volt elég, bátran fordulhatott a konyhai személyzet tagjaihoz, mindig akadt ennivaló, illetve egész nap különféle édességek voltak elérhetőek számunkra (amikre már ránézni is rossz volt).

A legfájdalmasabb pillanat a tábor utolsó napja volt, amikor is el kellett búcsúznunk mindenkitől, igaz, néhányakkal találkoztunk a tábort követő héten egy „nemzetközi piknik” keretein belül.
Égető kérdés lehet, hogy mi van akkor, ha valaki nem beszél tökéletesen folyékonyan angolul… Erre azt válaszolnám, hogy semmi. A táborban voltak olyanok, akiknek nagyon nem ment a beszéd, de még így is sikerült velük megértetnünk magunkat, no meg persze a táborban senki sem beszélt perfektül az angol anyanyelvűeket leszámítva. Egyébiránt mindenki nagyon segítőkész és türelmes volt, mindig végig hallgatták azt, amit szerettél volna mondani, jobb esetben meg is értették. Visszafelé kicsit másabb volt a helyzet: ha nem értettünk valamit visszakérdeztünk, és újra elmagyarázták, ha még ekkor sem értettük…maradt a jó öreg mosolygás és bólogatás. Egyébként nyelvi szempontból első csereutazási célpontnak Amerika nagyszerű választás. Az angolt mindenütt megértik, és ez egyfajta könnyebbség is ilyen téren. Bár nyelvtanilag nem fejlődtem (nyilván), de magabiztosabb lettem beszédkészséget illetően, valamint néhány új szóval is gazdagodott a nyelvkincsem.
Összességében a tapasztalatokat nézve korábban említettem, hogy pozitívumokban és negatívumokban is volt részünk… Én rendkívül szerencsésnek mondhatom magamat, hiszen nagyszerű családot kaptam, viszont nem minden cserediákról volt mindez elmondható. Igen, volt olyan, akinek bizonyos okok miatt családot kellett váltania, és nem mindenkinek volt olyan sűrű a programja, mint nekünk, és persze az sem mindegy, kit hol szállásoltak el. (Értem ezalatt azt, dobálózva a példákkal, hogy igenis megesett, hogy irigykedve néztük néhány társunk Chicagóban készített képeit, míg mi nem juthattunk el oda, ugyanis a mi városunktól túl messze volt az.) Természetesen ez nem jelenti azt, hogy volt okunk panaszra.

Mindenki rengeteg élménnyel és új barátok tudatában tért haza. A beszélgetés még mindig folyik a többiekkel a közös chat csoportunkban, illetve egyénileg. Én teljes bizonyossággal állíthatom, hogy nagyszerűen éreztem magam, és ha lehetőségem lesz rá, mindenképp meglátogatom a többieket a saját országukban, valamint Tenához is visszatérek majd.

Képgaléria