2018. Eszter

Idén második alkalommal vettem részt a Lions csereprogramban. Az első alkalommal az USA-ba Texasba utaztam, mióta onnan haza érkeztem a legnagyobb álmom egy Kanadai kirándulás volt.

A táborba való jelentkezésem simán ment.

Mondjuk mondhatni tűkön ülve vártam a leveleket a tábortól, ez betudható volt az utazás előtti izgalomnak is de ugyanakkor tábor előtt két héttel még nem tudtam kik lesznek a fogadó családom. A táborvezető megnyugtatott történjék bármi valaki várni fog a reptéren. Végül az utazás előtt kb. egy héttel kaptam meg egy kedves levelet a fogadó családomtól. Rajtam kívül még két velem egykorú lányt fogadtak és a gyermekeik is nagyjából egy korban voltak velünk.

Életemben először repültem teljesen egyedül, anyukámék féltek is hogy mi lesz de hát senki nem veszett még el reptéren meg ha valamit nem találok akkor gondoltam majd megkérdezem. A repüléssel semmi gond nem volt, még csak a gépem sem késett csak a csomagom hagyott el engem kis időre, így azért másnap vissza kellet mennünk.

Az első két hétben a fogadócsaláddal mondhatni állandóan úton voltunk. Hol ide hol oda mentünk. Amint megkaptuk a reptéren a csomagomat haza mentünk pakolni mert indultunk kempingelni. (Apropó Kanada ezen a részén imádnak kempingelni az emberek, rengeteg mindenkinek van lakókocsija de ha az nem is akkor sátra ami kicsit hideg tud lenni ha az ember a hegyekbe megy kirándulni mert ott gyakran 0⁰C körül van a hőmérséklet.) Gyönyörű helyekre vittek el minket a túrák alkalmával. Többször voltunk túrázni a Sziklás hegységben,mondjuk ott tényleg hidegek az éjszakák, pláne ha még esik is,jól beöltözve és három vastag pléd alatt sem volt melegem, de reggelente a hegyek látványa mindent felülmúlt.

A tábor a harmadik héten volt. Ezelőtt a többi táborozóval jóformán semmi kapcsolatom nem volt legfeljebb azokkal akikkel egy-egy túra alkalmával megismerkedtünk, mert a fogadó családjaink összeegyeztették a programjukat annak érdekében hogy ne úgy menjünk el táborozni hogy a másik 24 főről egy kukkot sem tudunk.

A táborba vezető út mintegy 4,5 óra volt egy iskola buszon (a látszat ellenére az iskolabuszok nem túl kényelmesek). A tábor helye közel volt Britt Kolumbia határához, egy program alkalmával mikor raftingoltunk át is vittek minket a szomszédos tartományba. 

A tábor egy hét alatt teljesen el voltunk zárva a külvilágtól. Aki nem hagyta ott a fogadócsaládjánál annak minden elektronikai cikkét le kellett adja a táborvezetőnek. Az egyetlen dolog ami nálunk maradhatott az egy fényképezőgép volt mert telefont még fényképezésre sem használhattunk ugyanis a telefonokat összegyűjtötték egy hátizsákba és a táborvezető szobájában tárolták.

A táborban rengeteget tanultam az emberekről, hogy hogyan bízzak meg a másokban akiket jóformán csak pár órája ismerek, hogy hogyan működhetünk a leghatékonyabb csapatként. Ugyanis kis csoportokra osztottak fel bennünket és minden délelőtt két mondhatni órát tartottak nekünk. Arra próbáltak rávilágítani , hogy hogyan lehet könnyen megérteni a másikat, elfogadni mindenkit és jól együtt működni a környezetünkben lévőkkel. A délutánokon pedig egy-egy csapatjátékon vettünk részt amely mind a bizalomra, a csapatmunkára és a együtt működésre épült, vicces volt amikor az volt a feladat hogy egy 1,5 méternyire a föld felett, két fa között kifeszített kötél felett hogy juttassunk át mindenkit kb. 10 perc alatt úgy hogy a fához és a kötélhez sem érhettünk hozzá. A csapatfeladatok után pedig mindig volt valami közös program (lementük fürdeni az alig 100 méternyire lévő tavacskához, elmentünk túrázni, raftingolni, az utolsó délután pedig elmentünk a Watherton tóhoz ahol a tábor eredetileg lett volna (USA-Kanada határán, gyönyörű nemzeti park). A tábort idén sajnos nem tudták ott rendezni mert tavaly egy erős erdőtüzet követően leégett a környéke.

A csapatfeladatokkal teli nap végén miután elmosogattunk és rendet raktunk mindenhol, tábortűz mellett mulattuk az időt, énekeltünk, aki tudott valamilyen hangszeren játszani az pedig játszotta a dallamot. Majd pedig még a tábortűz mellet megbeszéltük hogy az aznapi feladatokból mit tanultunk. Ezt követően egy rövid relaxációs tréning után maradt 15percünk takarodóig.

A tábor egyszóval szuper volt. Szinte senkit nem zavart, hogy nincs nála telefon,az egyetlen ami hiányzott kicsit a pár nap alatt hogy legalább annyit írhassak a családomnak, hogy haló még élek és nem evett meg egy medve.

A tábor után még egy hetet töltöttem Kanadába egy másik fogadócsaládnál. A különleges az volt hogy a második családban az apuka és az elsőben lévő anyuka testvérek voltak, szóval bár utolsó héten már helyileg máshol aludtam mégis sok időt töltöttem az első fogadócsaládommal is.

Utolsó héten kisebb túrákra mentünk, a gyerekekkel laisertech-eztünk avagy elmentünk a helyi fürdőbe csúszdázni. Utolsó fűztem nekik marha pörköltet nokedlival, sikert aratott a magyar étel, ugyan nem ettek még ilyet de nagyon tetszett nekik különösen a nokedli.

Összességében szuper volt az a négy hét mint Kanadában tölthettem, sok-sok új barátot szereztem akikkel azóta is napi kapcsolatot tartok és tervben van hogy meglátogatjuk majd egymást.

Nagyon hálás vagyok a Lions Clubbnak ezért az életre szóló élményért.

Képgaléria