2018. András

Nem gondoltam volna, hogy életemben ilyen korán lehetőségem lesz eljutni Németországra. Mindig is reménykedtem abban, hogy sok országot látogatok meg, de sosem volt ez a kép ennyire kézzel fogható és közeli. Niedersachen (Alsó-Szászország) tartomány Obernkirchen nevű kisvárosa és környéke volt a több mint húsz táborozó otthona.

Legszívesebben részletes és hosszú beszámolót írnék arról a sok tapasztalatról, melyet szereztem, de megpróbálom itt a legtömörebben és legáltalánosabban megfogalmazni, hogy mik voltak azok a tapasztalatok, melyek most meghatározzák életem későbbi alakítását. Szeretnék először a családnál eltöltött időről, majd a tábori hetekről beszélni.

Őszintén vallom, hogy én voltam a legszerencsésebb akkor, amikor az a döntés született, hogy az Edler család fogad otthonába. Több olyan fogadócsaládot is észrevettem, ahol nem láttam az anyagi támogatásnál mélyebbre – ez persze lehet az én vakságom is, de több táborozó nagyon hidegen viszonyult családjához. Edlerekről ez nem mondható el. Nagylelkűek voltak velem minden téren, nemcsak anyagiakat, hanem értékeiket osztották meg velem a hét során, s legjobban úgy fejezhetem ki hálámat irántuk, ha bemutatom, milyen is Ők.

Kezdeném Klaudia nagyszüleivel, az Otto családdal; Kurt és Oma (szívélyességét mutatja, hogy így hívhattam) nem kezdte egyszerűen életét. Életük első harmada lemondásokkal és kemény munkával terhelt volt, mely megedzette és megtanította őket az élet igazi értékeire. Oma, Obernkirchen temetőjével szemben nyitott virágüzlete később a család házává bővült. Oma és férje családcentrikus gondolkodása az egész család szellemét áthatta. Kurt, mérnökként járva a világot rengeteg emberrel és kultúrával ismerkedett meg. Széles műveltségű, toleráns ember, aki viszont épp e sok más megismerése közben erősítette meg szeretetét saját nemzetisége és családja iránt. Bölcs, sokat tudó nevetésük az élet sok dolga iránt most is mosolyt csal az arcomra és nevetésre késztet.

Nevelési elveik tisztán sugároznak Klaudia színes és végtelenül kedves természetéből. Igazi anya, aki nem túlzott szigorral, de példamutatással nevel. Nemcsak saját gyerekeit, de általánosságban a gyerekeket nagyon szereti, letagadhatatlanul óvónéni típus, akinek kisugárzása által a gyerekek és gyermeki szelleműek megnyugszanak. Az apa, Michal könnyed, de nem könnyelmű ember. Ruganyosan siklik a világ sok problémái között, megmutatva, mi fontos, és mi nem. Humora sosem nyugszik, de mindenkit megnyugtat.

Közösségi szellemük miatt úgy sejtem, őszintén kedveltek a kisvárosban. Klaudia és lánya, Lina – aki legnagyobb szerencséjére édesanyja lelkiségét és apja könnyedségét egyaránt örökölte - kisgyerekeket tanítottak táncolni. Pizzát is sütöttünk a helyi evangélikus közösségnek (meg a takarítónőnek). Michal kézilabdakapusként csapatszeretetét mutatta meg. Egy sajnálatos sérülés miatt ezt nem tudta folytatni, de úgy gondolom, nem veszett el örökre, mert fiában, Matthisban tovább él az ő sportegyénisége. Ez utóbbi múltját Michal régi újságkivágásokból összeállított albumában mutatta meg nekem, Omától a ház történetét pedig egy fényképalbumból és a ház minden szegletében kiállított képéből. Ezek – semmilyen értelemben – nem voltak porosak. A ház élt és történetét mesélte.

Külön kell dicsérnem Matthist azért, mert nem próbálta meg játszani a nagyfiút előttem, ahogy ezt sok kortársa teszi. Minden reggel öleléssel köszöntötte szüleit, büszkén felvállalva családját.

Az Edler család a legjobb értelemben véve úgy viselkedett, mintha igazán ott se lettem volna, nem éreztem azt, hogy mindig rám kellett figyelni, csak azért, mert vendég vagyok. A közös étkezéseket imádtam, nagy öröm volt hallgatni mindennapi beszélgetéseiket.

Hálás vagyok türelmükért csöndes és visszahúzódó természetem iránt. A „Jól vagy?”-ok és „Nincs semmi baj?”-ok nem ismeretlenek számomra, kellemetlenséget sem akartam okozni nekik komoly arckifejezésemmel, érthetően idegen volt e sugárzó család számára az én ,,hűvösségem”. Nagy türelemmel fordultak nyelvhasználatom felé is, szép, tiszta beszédükkel többet tanítottak, mint bármelyik tankönyv eddigi életemben. Ide tartoznak a németek által oly kedvelt ,,ételes szavak”.

A csendes, falusias napok után közösen indultunk a táborozókkal Berlinbe. A kisbuszokkal való utazás fontos eleme volt minden útnak. Mikor hazaértünk, hallottam valakitől, hogy hiányoznak neki a kisbuszok. Azért mondta ezt – és éreztük ezt – mert a kisbuszban kis közösségben utaztunk és azt éreztük, hogy tartunk valahová, ami új, majd onnan hazatérünk oda, amit azonosítani tudunk „otthon” fogalmunkkal.

Berlin, Hannover és a kisebb városok elképesztő élményt nyújtottak. Az első kettő sajátosan urbánus és pezsgő volt, fiatal szellemnek való, kavargó tömeggel és friss lüktetéssel. Berlinből visszafelé tartva Wolfsburg híres Autostadtjában jártunk, ahol egy kellemes ebéd után végigmustráltuk a luxusautókat és pörgős előadásokat az autókról. A kisebb városok, mint Rinteln (ahol még Edlerékkel voltam) vagy Bremen élő történelmükbe hívtak el.

Nem lazsáltunk soha; kalandparkba mentünk, ahol kötélhágcsókon másztunk és csúsztunk a fák között. A közelben helikoptermúzeum működött, a minket körbevezető, tapasztalt pilóta szerint sok gép máig működőképes. Ha az idő meleg volt, egyszerűen kimentünk a strandra és megpihentettük a sok programtól fáradt tagjainkat. Vízközelben voltunk akkor is, mikor csónakázásra nyílt lehetőségünk egy gyönyörű tavon, egymást üldöztük és fröcsköltük a vízzel, mintha sebtében összeverődött kalózbandák lepték el volna az eddig csendes csónakázóhelyet.

Szállásunk Obernkirchen kolostorában volt, ennek falai történelmi és helyi keretet alkottak a világ számos pontjából ideutazott, sokszínű és fiatal vándorcsapatnak. Hamar kialakultak a klikkek, szerencsére sok átfedéssel.

A sportok kedvelői jól jártak: az alagsorban a világbajnokság meccseit nézhettük, az üdítőből pedig sosem fogytunk ki, ugyanis a közeli italgyár támogatott minket gyümölcslevekkel. Azt is megengedték, hogy túrát tegyünk a gyárban, ahol számomra az elmondhatatlanul hatalmas, automatizált raktár volt a leglenyűgözőbb.

Mindannyian egyedül érkeztünk, így könnyen egymásra találtunk, hogy aztán a végén érzelmes búcsút vegyünk. Tényleg könnyes volt.

Két fontos élményt kell még megosztanom, ami nagy hatással volt és van rám.

Az egyik az, hogy rájöttem, mi is a nyelv. Soha ilyen élőként nem gondoltam egy nyelvre, most először éreztem, milyen a német vagy angol nyelv igazi szava. Nagyon jól jártam azzal, hogy egyedüli magyar anyanyelvűként érkeztem, mert két, pár perces beszélgetést leszámítva azt nem tudtam használni. Idővel egyre könnyebb volt váltogatni német és angol nyelv között, ezt és még sok minden mást is tisztán látom, hogy fejlesztenem kell.

A másik, talán még súlyosabb tapasztalat, amit szereztem így foglalható össze: A Nemzetköziség Átélése. A Bundestagban elfogyasztott ebéd, Bowlingozás vagy egy egyszerű közös együttlét alatti beszélgetés; amikor együtt csónakázol három kontinens szülöttével; amikor összeül egy brazil, három olasz és egy mexikói lány, majd mindenki a saját nyelvét használva megérti a másikat. Inkább csak körülírni tudom azt a mély élményt, amiben részem volt. A világ nagy lett, nagyobb, mint előtte. A beszűkült környezet kitágult.

Sok embernek tartozom köszönettel. A tábor szervezésének szívét-lelkét nyújtó Dirk Siekmeier, Michael Sokoll és Michael Baumgärtner, feleségeik, valamint az őket segítő Julia nélkül nem lehetett volna a tábor légköre olyan kellemes, amilyen volt. Egy rossz szót nem lehet róluk szólni, mindent megtettek értünk és értékeik becsületéért.

De esélyem sem lett volna eljutni ilyen messze két ember nélkül. Kende László és Pataki András azzal, hogy lehetőséget nyújtott nekem egy ilyen nagy út megtételére, minden túlzás nélkül segített megváltoztatni és tisztábban látni életem további folytatását és céljaimat.

Képgaléria