2022. Janka

Mély levegő, egy, kettő, három… megérkeztem, az országba, ahova szívem minden dobbanásával vágytam, innen már nincs visszaút – gondoltam magamban, majd tétova léptekkel elindultam, s céltalanul bolyongva kerestem a fogadó családomat a trevisoi reptéren, Olaszországban. A szívem a torkomban dobogott, izgatottan forgolódtam utat törve magamnak az éppen érkező, s várakozó utasok között, de hiába, a családom sehol, majd fél óra késéssel, az olaszokkal szemben felállított sztereotípiának eleget téve, megérkezett a fogadó anyukám Cristina. Emma, a lánya, akivel akkor már egy ideje leveleztem nem tartott vele, így ketten utaztunk Vicenza városa felé.

Az újdonság ereje földhöz vágott, nehezen találtam a helyem, feszengve kerülgettük egymást a lakásban, s minden erőnket megfeszítve igyekeztünk úgy tenni, mint akik valóban csinálnak valamit, hogy ezzel elkerülhessük a beszélgetés összes lehetséges formáját. Nagy megkönnyebbülésemre, a kezdeti nehézségek mindössze addig a pillanatig tartottak, amíg meg nem érkezett Mario, egy spanyol cserediák, akiről a hiányos angoltudásomnak köszönhetően csak annyit tudtam kideríteni ő a „spanish guy”, minden más információt homály fedett. A nagy káoszban, ami a házban uralkodott - tudniillik az olasz családoknál megállás nélkül zajlik az élet- egy szempillantás alatt egymás mentsvárai lettünk. Hosszas beszélgetés után megállapítottuk, hogy ugyanazon tábor résztvevői leszünk, majd épphogy felocsúdtunk, Emma és Enrico, Mario fogadó testvére, meginvitáltak minket életünk első olasz partijára.

Mindösszesen egy hetet tölthettem a csodálatos Vicenza városában, mégis olyan érzésem volt, mintha mindig is ide tartoztam volna. Macskaköves utcákon sétálva ismeretlenek, köszöntöttek Ciao, ciao, majd szép napot kívánva széles mosollyal az arcukon tovább haladtak. Ismeretlenek, s mégis ismerősök. Bármerre jártam hatalmas nagy szeretet fogadott, a nyelvi korlát itt nem volt akadály. Óriási karmozdulatokkal gesztikulálva beszélgettünk, s harsányan nevettünk, ők olaszul én pedig magyarul.

Az ott tartózkodásom ideje alatt sajnálatos módon nem sikerült olyan baráti viszonyt kialakítanom Emmával, mint ahogyan reméltem, azonban Cristinával, az édesanyjával nagyon jól megtaláltuk a közös hangot. Műkedvelőként körbevezetett az egész városon, lenyűgöző történeteket mesélt épületekről, szobrokról, festményekről, s megismerhettem az ország híres építészének Andrea Palladionak történetét, s alkotásait is egyaránt. Hamar elrepült az idő, s elérkezett az utolsó estém Vicenzában, amit Cristinának hála, - aki meginvitált egy, az ismerősei által szervezett kertipartiba - festői környezetben, vidéken, egy olajbogyóligettel kerített villában tölthettem.

Mire elérkezett az indulás napja Marioval szoros barátság fűzött össze minket, így ő és a fogadó anyukája is velünk tartott utunkon, a tábor helyszíne, Caprino Veronese felé. A szállásunk egy takaros kis panzió, Agriturismo Corte dei Fiori volt, ahol Giovanna a táborvezetőnk, a mi Mammánk már izgatottan várt minket. Abban a pillanatban, amint kiszálltam a kocsiból a szó szoros értelmében, nyakon ragadott, és questa bella felkiáltással, lelkesen végighurcolt a táboron, mint a véres kardot. Miután lepakoltuk a cuccainkat és elbúcsúztunk a fogadó családoktól, csatlakoztunk a többiekhez, akik az étkezőben várakoztak. Kedves, bátorító mosollyal üdvözöltük egymást, majd mindenkivel kezet ráztunk és bemutatkoztunk. Kis idő múlva megkaptuk a szobabeosztást is. Sena és Antonio a fiatal tábori segítőink, eligazítottak, majd megajándékoztak minket, a lions által készített kis csomagokkal, amelyek három pólót, tollat, papírt és ceruzát tartalmaztak, melyek jelentősége csak később nyert értelmet.

Miután mindannyian beköltöztünk, kezdetét vette a tábori élet. Egy délutáni medencézés, és közös játék után helyet foglaltunk a kertben megterített asztal sorok mellett és egymással viccelődve, beszélgetve vártuk a vacsorát. Minden nap végén vendégsereg özönlött a kis panzióba és rituális főzés vette kezdetét. Az első este kemencében sült pizzával fogadtak minket, majd Giovanna nyitó beszéde után szabad utat kaptunk. Késő estig beszélgettünk a medence partjánál ülve és izgatottan vártuk egy újabb nap kezdetét.

A táborban töltött két hét alatt az első volt az egyetlen teljes nap, amit Caprino Veroneseben töltöttünk, minden további nap a legszínesebb programok sorozata várt minket. A tervek között szerepelt a Monte Baldo hegység megmászása is, mely első ránézésre kisebb aggodalmat keltett köreinkben, ugyanis a hegységet látva, egyikőnk sem érzett késztetést arra, hogy meg is másszuk. Szerencsére Giovanna hamar eloszlatta félelmeinket és elvezetett minket a felvonóhoz, melynek segítségével könnyedén feljutottunk. Ott aztán egy idős bácsi túraútvonalát követve elérkeztünk egy kis fogadóhoz, ahol a legnagyobb szeretettel láttak vendégül minket. Régi olasz dallamokat énekelve koccintottunk érkezésünkre, majd az ebéd utáni szabadidőt egy, a Garda tó melletti kis városban töltöttük.

Ahogy telt az idő, szépen lassan úgy váltunk egy igazi nagy családdá. Sokan már az első napon a szívembe lopták magukat, köztük Efe a török barátom, Mario és természetesen a dán kis öcsém is. Rengeteget játszottunk, röpiztünk, társasoztunk, a jó olasz szokás szerint este tizenegykor még espressót ittunk, kártyáztunk, beszélgettünk és bármerre jártam a táborban, mindenhonnan a felhőtlen nevetés hangjai szűrődtek ki. 

Nap, mint nap az éjszakázástól kissé álmosan ültünk le reggelizni és tűkön ülve vártuk az előttünk álló programokat. Kora reggel busszal indultunk útnak, s révén, hogy állandóan mozgásban voltunk, így ebédünket mindig valamilyen másik város legrangosabb éttermeinek egyikében költöttük. Vacsorára általában visszatértünk Caprino Veronesebe, ahol Rodolfo, Giovanna férje gyümölcstállal és fagylalttal várta érkezésünket. Természetesen akadt bőven olyan alkalom is, amikor a programoktól függően az adott városban vacsoráztunk és csak késő éjszaka tértünk vissza a táborba.

Utunk során Vicenzába is ellátogattunk, ahol már jól ismerve a járást, határozott léptekkel vezettem körbe a többieket. Legnagyobb meglepetésemre a fogadó anyukám látott vendégül minket ebédre, így Marioval egyetemben, volt alkalmam beszélgetni vele és újabb búcsút venni. 

Velence, Firenze, Milánó, Verona, lenyűgöző, magával ragadó városok, ahova egészen kicsi korom óta vágyom és ahova a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy a tábor által eljuthatok. Elbűvölő kis utcákon át karöltve sétáltunk, megállás nélkül beszélgetve, énekelve, boldogan. Amerre csak jártunk idegenvezetők fogadtak bennünket és elhivatottan kísérték végig cserfes csapatunkat. Giovanna, akinek angol tudása egyetlen egy szóra korlátozódott, olykor- olykor, ha figyelmünk lankadt és az egymással való szórakozást előnyben részesítettük, mindenkit túlharsogva kiabálta gájz, gájz, majd ugyanezen a hangerőn folytatta mondanivalóját csak olaszul, mit sem törődve vele, hogy egyikőnk sem érti, amit éppen mond. Hatalmas nagy tisztelet övezte, egy perc alatt rendet teremtett közöttünk, ugyanakkor rengeteget nevettünk vele, és rajta is, különösen akkor amikor egy- egy városban már a tizedik közös szelfit készítettük vele, de ő továbbra is kergetett minket, gájz gájz szelfi szelfi, harsogta mindig. Ő volt a mi Mammánk, aki mindannyiónkról gondoskodott és elképesztő nagy szeretetet kapott érte cserébe.

A Veronában tett látogatásunk során hivatalosak voltunk a városházára, ahol a polgármester fogadott minket, majd az Arénába, a veronai amfiteátrumba is, ahol éjszakába nyúlóan a Carmen előadását tekinthettük meg. Szerencsém volt látni a milánói dómot is, ahol egy idegenvezető segítségével a templom minden szegletét bejártuk. Majd velencei utunk során egy muranói üvegműves gyárában is tiszteletünket tettük. Számos hivatalos eseményen is részt vettünk, ahol zászlós felvonulás keretei között, mindannyian büszkén képviseltük hazánkat.

Olaszország nagyvárosai mellett Giovanna, a kisebb városoknak is nagy jelentőséget tulajdonított, így juthattam el többek között Modenába, Trevisóba, Bassano del Grappába, Roveretóba, Padovába és végül, de nem utolsó sorban Sirmioneba, ahol a számomra egyik legkedvesebb, a Szólíts a neveden című filmet forgatták, a Grotte di Catullo archelógiai, ásatási helyszínén.

A városnézés, kulturális programok mellett ezernyi élmény várt még ránk. Ellátogattunk Olaszország legnagyobb parmezán és grana padano sajtgyárába, ahol szertartásos keretek között kóstolhattunk finomabbnál finomabb sajtokat. A gyárlátogatást egybekötöttük a mindenki által hőn áhított programmal, Gardalanddel. Késő délután volt már, amikor elindultunk, s tűkön ülve vártuk az érkezést. Amint megkaptuk jegyeinket szétszéledtünk a vidámparkban, s mint a kisgyerek a cukorka boltban, mindent ki szerettünk volna próbálni. Egymást bátorítva vágtunk neki a leghajmeresztőbb elemeknek, míg mellettünk felnőtt embert megszégyenítő bátorsággal, a hónaljunkig érő gyerekek törtek utat maguknak a sorban. Végül este tizenegykor, csurom vizesen indultunk haza, miután minden létező elemre - többek között, egy, a nem a mi korosztályunkra specializálódott vízi hullámvasútra is- felültünk, ahol természetesen senki nem maradhatott szárazon.

Csakúgy, mint a Gardaland a Brenta folyón való raftingozás is nagyon nagy népszerűségnek örvendett. A hullámokkal hadakozva két csónakkal vágtunk neki a folyónak, majd miután ránk tört a kimerültség, egy kis szünetet tartva megálltunk egy tiszta vizű forrásnál, ahol öt fokos vízben fürödtünk, majd egy régi épület romjainál, ahol a magasból fejest ugorhattunk a vízbe. A fiúk nagy örömére a Modenában található Ferrari múzeum is szerepelt a programtervezetben és a közös aperitivo, valamint fürdés a Garda tóban sem maradhatott el. Egyik este Dj Alessio, egy látássérült kisfiú is ellátogatott hozzánk, aki hatalmas nagy bulit csapott a táborban. Együtt énekeltünk táncoltunk, természetesen Giovannát is bevonva a szórakozásba. Karaoke est, élőzene, divatbemutató, éjszakai fürdés a medencében, reggelig tartó beszélgetések, így teltek az éjszakáink, egyik a másik után.

Az utazás során mindannyian betekintést nyerhettünk különböző kultúrákba, megismerhettünk más-más gondolkodásmódot, életvitelt, sokat beszélgettünk a világ dolgairól, érveltünk, s vitatkoztunk. Együtt éltük meg a tábor legszebb, s legszomorúbb pillanatait is, barátok lettünk, igazi társak. Sosem felejtem el a pillanatot, amikor éppen egy veronai étterem teraszán ültünk, s az ukrán szobatársam vállát hirtelen zokogás rázta meg. Az egyik várost, ahol a barátai éltek Ukrajnában porig bombázták, s nem kapott semmilyen hírt a szerettei felől. Majd hosszas várakozást követően jött az értesítés, túlélték a támadást. Vegyes érzések kavarogtak bennem, itt van mellettem ez a csodálatos lány, aki mindenét hátrahagyva menekült otthonából, ahol háború dúl, s a világ mégis megy tovább, míg az ő otthona megsemmisült. Libabőrösen, a dán kis öcsémmel ölelkezve, könnyezve hallgattam Yana ukrán énekét, amit az étterem zongorájánál ülve énekelt, miután megtudta a hírt, élnek.

Az indulás napja vészesen közeledett, s mi igyekeztünk minden egyes pillanatot megragadni, amit még együtt tölthettünk, ám legnagyobb szomorúságunkra mégsem kerülhettük el a búcsú pillanatát. Az utolsó éjszakánkat egy hotelben töltöttük, s vacsora előtt mindannyian összegyűltünk az aulában, ahol mindenki egy kis papírlapot szorongatott a kezében. Az előző napon a firenzei utunkról hazatérve egy feladatot kaptunk, levelet kellett írnunk az érzéseinkről, a táborban töltött élményeinkről. Mindenki magához vette az érkezésünk napján kapott papírlapokat, tollat s ceruzát, majd a tábor különböző szegleteibe elvonulva papírra vetettük gondolatainkat. Giovanna javaslatára mindannyian más levelét olvastuk fel, így még inkább elérzékenyültünk, s könnyeinkkel küszködve olvastuk fel a szívszaggató sorokat. Az utolsó esténken igyekeztünk minél tovább fennmaradni, nehezen jött álom a szemünkre, könnyekkel küszködve búcsúztunk el egymástól, ígéretet téve, hogy majd a jövőben még látni fogjuk egymást. Efe és Mario kikísértek a taximig, ahol aztán eltört a mécses. A sofőr miután bepakolta a cuccaimat türelmesen várakozott miközben én Efe és Mario nyakába borulva zokogtam, majd miután elbúcsúztunk beszálltam a taxiba és az irányt a repülőtér felé vettük. Az utunk alatt csendesen szipogtam, miközben a taxis a hátra pillantó tükörből némán mosolygott rám. Nem kérdezett semmit és én ezért hálás vagyok neki, hiszen mindazt, amit éreztem szavakkal nem lehet kifejezni. Könnyes szemmel néztem a távolodó Velence sziluettjét, s szívem mélyén reméltem még visszatérhetek, lelkemnek kedves helyére.

Ha Olaszországra és a táborban eltöltött két hétre gondolok kétségbeesetten kutatok a megfelelő szavak után. A mindent elsöprő érzelmeket, a legszebb pillanatokat az életben nem lehet szavakba önteni. Tudom, hogy valami nagyon különleges dologban volt részem, olyan élményekben, amik egész életem során elkísérnek majd. Igaz barátokra tettem szert, csodálatos helyeket ismertem meg, s közben rengeteget tanultam önmagamról. Megtanultam, hogy nincsenek határaim és bármit el tudok érni az életben, amit csak szeretnék. Kinyílt előttem a világ és én még többet szeretnék látni belőle.

Az útinaplóm végére érve szeretném megköszönni mindazoknak, akik segítettek elindulni utamon, és akik nélkül nem részesülhettem volna ebben a csodában. Köszönöm Fésűs Andrásnak a rengeteg segítséget, hiszen, ha ő nincs Olaszországban nem fogadták volna el a jelentkezésemet, köszönettel tartozom az Első Nyíregyházi Lions Clubnak és Jeles Emőnek, aki felhívta a figyelmem a kiutazás lehetőségére, és végül, de nem utolsó sorban köszönöm anyukámnak, hogy mindig ott állt mellettem, amikor egy picit is elbizonytalanodtam ás kitartóan terelt az álmom felé.

Egyszer olvastam egy idézetet, amit útravalónak megosztanék veletek: „Ha valami egyszerre ijesztő, izgalmas és csodálatos vágj bele.” Ez az én történetem. És a tiéd?

Fricz Janka

Képgaléria