2018. Krisztián

Szüleim egyik nagyon jó barátjának a lánya részt vett a Lions cserediák-programján. Ez volt az első alkalom, hogy hallottunk a szervezetről, illetve a lehetőségről, és úgy gondoltuk a családommal, hogy nekem is érdemes lenne kipróbálni, habár először én nagyon tartottam az ötlettől. “Egy hónapig egy idegen  helyen?  Hogy  élném  azt  túl”  -  gondoltam  magamban,  de  a  szüleim  bátorítására  csak belementem a dologba. A programra való jelentkezést, és az azzal járó nehézségeket a szüleim levették vállamról és csak azzal bíztak meg, hogy nézzek utána, hogyan tudok felkészülni a lehető legjobban erre az útra. Mikor a jelentkezés megtörtént, rövid időn belül meg is tudtam, hogy ki lesz a fogadó családom, és meg is kezdődött a két család közötti ismerkedés: édesapám a családanyával Gretchen- nel  kezdett  levelezést,  miközben  én  a  család  idősebbik  gyerekével  Isabel-lel  (továbbiakban:  saját kérésére,  Izzy)  kezdtem  Messengeren  üzenet  váltást.  Onnantól  kezdve  napi  szinten  angol  nyelvű beszélgetést  folytattam  Izzy-vel,  ahol  nagyon  sokat  megtudtam  róla/róluk,  és  ő  is  megpróbálta kitalálni, hogy miféle emberek lehetünk mi magyarok, habár érdekes volt, hogy csak akkor kezdett el komolyan érdeklődni, mikor bejelentettem neki, hogy megvettük a repülőjegyet (amit amúgy a teljes egészében a szüleim intéztek). Utólag elmondta, hogy ennek az oka az volt, hogy úgy gondolták, amíg nincs meg a jegy, bármikor lemondhatom az utat.

Július  18-n  eljött  az utazás               napja, izgultam,  de  egyben izgatott    is    voltam, hisz   akkor   utaztam életemben     először egyedül     repülővel. Az     út     meglepően könnyen  ment,  nem is    nagyon    tudtam volna eltévedni vagy elkavarodni    bárhol, minden           világos, átlátható   és   precíz volt.  Persze  ez  nem változtatott       azon,

hogy végig izgultam és ennek okán (a fogadó család tanácsának ellenére) egy percet se tudtam aludni. Sokat segített a családnak, hogy édesapám még rögtön az indulás előtt elküldött egy fotót rólam, így tudták,  hogy  a  kolibri  mintás,  baseball  sapkás  srácot  kell  majd  keresni.  Mikor  megérkeztem  a repülőtérre,  Chicago-ba,  már  ott  várt  rám  Gretchen  és  Izzy  akik  elvittek  az  első  „ottani-ünnepi- amerikai”  étkezésem  alkalmából  egy  gyorsétterembe  kajálni.  Itt  furán  hangozhat,  de  ott  abban  a pillanatban nagyon sokat jelentett nekem hisz fáradt, kimerült és talán kicsit stresszes is voltam. Utána felajánlották  hogy  aludjak  egy  kicsit,  de  én  inkább  próbáltam  bátorságot  gyűjtve,  beszélgetésbe elegyedni  velük,  ami  eleinte  hosszú  kellemetlen  csenddel  eltelt  perceket  jelentett,  vagy  kínos mosolygásba, nevetésbe fulladt részemről, de ők türelmesek és megértők voltak velem. Mikor haza értünk megágyaztak nekem én pedig azon nyomban le is feküdtem aludni, és fel sem keltem másnap reggelig. Ezzel körülbelül le is tudtam az időzónákat illető problémákat.

Másnap   reggel   kezdődött   el   az amerikai  élet,  ami  annyi  élmény volt,  hogy  nem  is  tudnám  mindet leírni.        Megismerkedtem        az apukával    Dan-nel,    a    fiatalabb gyerekkel     Tyler-rel,     a     család megannyi barátjával, szokásaikkal, új kifejezésekkel, egy teljesen más világképpel. Igyekeztem nem mint vendég  hanem  mint  családtag  ott élni,   így   szívesen   vették   mikor felajánlottam,        hogy        segítek elmosogatni,     főzni     vagy     csak

elkísérem  őket  bevásárolni.  Mindezek  mellett  megismerhettem  cserediák-testvéremet,  Lorenzot

Olaszországból, akivel szinte rögtön összebarátkoztunk és a család szerint nagyon jó hatással voltunk egymásra, együtt nyitottabbak és bátrabbak voltunk, többet beszéltünk. Nagyon sokat lógtunk együtt, volt mikor csak videójátékokkal

játszottunk, volt mikor egymás zenei      ízléséről      folytattunk komoly   megbeszéléseket,   de amikor  időnk  engedte  együtt edzettünk. Benne egy igazán jó barátra     találtam.     Ottlétünk nem  volt  híján  programoknak sem,     szinte     minden     nap mentünk      valahova,      mikor vásárolni,   mikor   múzeumba, mikor                           különböző eseményekre.  Nem  is  nagyon

tudnék kedvencet kiemelni hisz mindegyik más és más szempontból különleges, új és izgalmas volt. Ha mégis muszáj lenne kiemelnem néhány programot a sok közül, akkor az a Brewers baseball meccs lehetne, vagy a Greenbay Catchers football meccs lenne. Érdekes módon a baseball lényegét sikerült megértenem, pedig állítólag csak született amerikaiak képesek erre.

Az ottlétem alatt egy hét táborra is sor került, ahol megismerhettem a többi cserediák mellett ennek

a fantasztikus szervezetnek néhány tagját. Teljesen elképesztő volt látni, hogy emberek mindenféle önös  érdek  nélkül,  pusztán  a  jó  szándéktól  vezérelve  képesek  voltak  jót  tenni,  csak  azért,  hogy  jót tegyenek.      Minden      önkéntes

segítő     vagy     táboroztató     egy csodás  ember,  akikből  milliónyi kéne   a   világba.   Ugyanakkor   a táborozók  személye  is  kellemes csalódás   volt.   Nem   képzeltem volna, hogy ekkora távolságok és ekkora     kulturális     különbségek ellenére    mindenki    mindenkire nyitott      lesz,      közvetlen      és érdeklődő.      Olyan      embereket ismertem    meg    és    ma    olyan embereket                        tudhatok

„haveromnak”         vagy         talán barátomnak, akiket sose hittem volna, hogy egyáltalán ismerni fogok valaha. Némelyikükkel még most is  tartom  a  kapcsolatot,  és  egyikkel-másikkal  már  tervezzük,  hogy  mikor  tudnánk  legközelebb