2023. Ábel

A nevem Gulyás Ábel, 17 éves középiskolás diák vagyok és immáron másodjára vettem részt a Lions Youth Camps and Exchange programjában. Tavaly Nyugat-Amerikában, Washington államban, ezen az éven pedig KeletAusztráliában, Új-Dél-Walesben voltam. Magyarországhoz képest mindkét hely irdatlan messze van, viszont ez a két tábor számomra nagyon közel áll egymáshoz. Tavaly Washington államban megismerkedtem 10 fiatallal, Tammyvel, a táborszervezővel és Suzanne-el, aki az ausztrál csereprogram koordinátora, és egyben jó barátja Tammynek. A tavalyi beszámolóm megtekinthető, nem kérdés, hogy rendkívül jól éreztem magam, és kivételesen szoros kötelék jött létre köztünk. Suzanne meghívott minket Ausztráliába, létrehozott egy tábort, elsősorban nekünk, és úgy váltunk el, hogy jövőre találkozunk.

Még tavaly, 2022 október végén Zágrábban került megrendezésre a Lions Europa Forum, ahol Grétával, az egyik magyarországi tábortársammal együtt meglátogattuk őket, és 3 napot töltöttünk el együtt Horvátország fővárosában, felfedezve Zágrábot és a környező látványosságokat. Számos dolog miatt kételkedtem ebben az útban, viszont 2023 február elején felvettem a kapcsolatot Suzanne-el, és összeállt az alábbi terv: náluk töltöttem a fogadócsaládi időt, segített a jelentkezésben és megannyi jó programot csináltunk, ami sokkal könnyebben ment, hiszen már ismertük egymást. Ahogyan egyre közeledett az utazásom, úgy állt össze minden dolog az ottlétemmel kapcsolatosan. A tavalyi 10 diákból négyen vettünk részt az idei táborban, és Tammy is csatlakozott a férjével együtt hozzánk. Hatalmas öröm volt újra találkozni, és a világ másik felén ismét több hetet közösen eltölteni. Persze, a dolgok megtervezése után „már csak el kellett jutni” Ausztráliába, ami hosszú út volt. Stopperemet elindítva közel 31 óra után léptem be a kontinensre, az országba. Addig, amíg eljutottam Ausztráliába, Isztambulban két beszállókapu között futottam, mint egy bolond, majd Kuala Lumpurban zuhanyoztam, aludtam a várakozó helyiség székein, közben ezerszer hívtam a családot, hogy egyben vagyok, meg persze rengeteget repültem és vártam.

Budapest – Isztanbul – Kuala Lumpur – Sydney útvonalon mentem oda-vissza: közel 20 óra repülés és 10 óra várakozás volt, de sikerült szerencsésen földet érni és találkozni a többiekkel. Két fogadócsaláddal, összesen három helyen voltam. Először Suzanne-el és férjével, Wayne-el a kis városukban a part mentén, Tallwoods Village-ben. Itt egy kedves kis közösséget ismertem meg, szuper klubbal. Velem tartott Frederique is, a belga lány, akit már ismertem a tavalyi táborból. Sokat kirándultunk, sétáltunk a végtelen parton és erdőkben, felfedeztük a természetet, az állat- és növényvilágot. Láttunk koalát, kengurut, tengeri állatokat és bálnákat is. Reggel a madarak hangos csiripelésére keltünk. Volt, amikor a helyi klubnak segítettünk, és szeretném hozzátenni, hogy a háznál két magyar vizsla is volt! A következő napokat Sydney-ben töltöttük, ami eszméletlenül jó volt! Csodás kilátás nyílt a Sydney-i Operaházra, a Harbour Bridge-re és a Királyi Botanikus Kertre. Számomra hihetetlen volt, hogy elvittek minket egy ekkora városba. Felfedeztük a betondzsungelt, a strandokat, megnéztük a látványosságokat és rengeteget sétáltunk a városban és a környékén.

Annyi ember és látványosság volt Sydney-ben, hogy minden nap reggeltől estig barangoltunk, de így is csak a töredékét láttuk Új-Dél-Wales állam fővárosának. A végére már jól ismertük a belvárost, rutinos tömegközlekők lettünk, legyen szó villamosról, metróról, kompról vagy buszról, ami hasznosnak bizonyult később, mivel a tábor utolsó két napját mindenki Sydney-ben töltötte. A két hét fogadócsaládi rész utolsó három napját a parttól messze, egy erdőben lévő faluban töltöttem el egy mexikói fiúval, Marcoval. Remek alkalom volt megismerni őt, hiszen vele most találkoztam először. Egyébként ebben az időszakban meglehetősen hideg volt. A központi fűtés nem ismert fogalom náluk, maximum a klíma, de reggel úgy kelni, hogy 8 °C volt a szobában, nem volt kellemes élmény eleinte, de aztán megszoktam. Az első nap furán éreztem magam, hogy augusztusban a kandallóba gyújtunk be. Bejártuk a környező erdőket, partokat és persze a helyi Lions Klubokat. Személyes kedvenc volt a közeli légierő bázis, ugyanis imádom a repülőket. Itt véget is ért az első rész, és elérkezett a tábor, ahol először találkozott az összes résztvevő. Egy part menti, kisebb település, The Entrance North egyik utcájának szomszédos házaiban voltunk elszállásolva az első hat napon. Napközben különböző programokon vettünk részt, mint például hüllőparkok, koala- és kengurukórházak látogatása.

A fenti városban fürödtünk a legtöbbet, mivel az utca végén az óceán volt. Számos napkeltét néztünk meg, és a helyi diákokkal is sok időt töltöttünk. A tábor érdekessége az, hogy nem volt fix szállásunk. Két hét alatt egy nagy kört tettünk meg, először Észak felé haladva. Érintettünk több kisebb-nagyobb várost, viszont három állomást szeretnék kiemelni. Az első, Tamworth, az ősi ausztrál kultúra (abrigional culture) miatt, ami annak egyik központja. Volt lehetőségünk betekinteni a kultúrájukba, történelmüket, festészetüket, táncaikat megismerni, és ellátogatni egyik szent helyükre. A család, amely elszállásolt minket, ősi ausztrál felmenőkkel bír, sokat tanulhattunk tőlük. Örömmel és büszkén beszéltek múltjukról, jelenükről. Érdekességként szeretném megemlíteni, hogy ebben a városban voltam kénytelen meglátogatni a helyi kórház sürgősségi osztályát egy csípés miatt, így ez a hely már csak emiatt is emlékezetes számomra. A második város Dunedoo. Ez egy apró település a semmi közepén – még az ausztráloknak is van egy mondása erre: „beyond the Black Stump”. Nem sok turisztikai látványosággal rendelkezik, de mégis az egyik legjobb program volt. A helyi iskola tanárjainál voltunk elszállásolva és három napot töltöttünk el ott, a fiatalokkal közel kerültünk egymáshoz. Megtapasztaltuk a farmi életet és minden este tipikus ausztrál BBQ volt.

Barátságos és kedves emberek vettek minket körül. Számukra nem mindennapos, hogy más kontinensről érkeznek hozzájuk emberek. A harmadik város pedig Mudgee. A legérdekesebb dolog, hogy a szállásadóm magyar volt! János (John) nagyon örült, amikor megtudta, hogy egy magyar fiatal érkezik hozzá. Ő egy kedves nagypapa, aki Békéscsabán született, és az ’56-os forradalom időszakában hagyta el Magyarországot, mivel aktív résztvevő volt az akkori eseményekben. John nappalijában herendi porcelánok is voltak, a kutyájának neve Bodri. Reggelire csabai kolbászt ettünk, a polcon pálinka és Erős Pista is volt, igazi magyar élményben részesültem! Innen már Sydney-be indultunk vissza, de még előtte megálltunk a Blue Mountains National Parknál. Híres hely, szép panoráma, hatalmas tátongó mélységekkel. Sydney-be visszaérve egy kollégiumban szálltunk meg. A várost együtt fedezhettük fel, nagy segítség volt az, hogy előzőleg ketten már bejártuk a várost. Napközben és esténként is sokat szórakoztunk, így sok alvás nem volt.

Augusztus 5-e szomorú nap volt. A táborozók közül már többen kora reggel hazaindultak, így szépen lassan csökkent a létszámunk. Én indultam haza legkésőbb Ausztráliából, de legalább még a reptéren több társammal együtt tölthettem el az utolsó órákat, perceket, amíg várakoztunk a járataink indulására. Nem tudtam, hogy a hosszú út, vagy a búcsúzás fáj-e jobban, viszont otthon már nagyon vártak. Épségben hazajutottam minden gond nélkül, kihevertem a jetlag-et, és ismét visszaálltam a „normál hazai kerékvágásba”. Sokszor mondom még most is a családomnak, barátaimnak, hogy a legelső járattal mennék vissza. Ausztrália hatalmas ország, sok látnivalóval, hitetetlenül kedves emberekkel, csak kár, hogy ilyen messze van. Őszintén remélem, hogy visszajutok még és találkozhatok azokkal, akiket megismertem.

Hálás vagyok a Lions Clubs International-nek, hogy lehetőséget kínálnak részünkre, hogy ekkora odaadással, számos egyéb jótékonykodás mellet szervezik a csereprogramokat, itt Magyarországon és a világ ezernyi pontján. Minden társammnak bátran ajánlom a részvételt!

Képgaléria