2022. Ábel

Név: Gulyás Ábel Indulás: 2022. június 23.

Vége: 2022. július 15.

Ország: Amerikai Egyesült Államok

Tábor neve: Camp Camano; MD 19 Lions YEP (Washington állam)

Gulyás Ábelnek hívnak, 16 éves középiskolai diák vagyok. Szikszón – ami egy kis város Miskolc mellett – születtem és élek, viszont iskolába Miskolcon járok. Az álmom az, hogy diplomata legyek, szeretném a hazámat szolgálni és képviselni, megismeri az embereket, más országok kultúráját, hagyományait, szokásait; felfedezni és utazni, illetve fejleszteni magamat. Ennek megfelelően sokat tanulok, illetve már most is sokat utazok. El kell mondanom, hogy a Lions YCE programja számomra hatalmas lehetőséget adott, hogy eljuthattam az USA-ba és remélem, hogy még lesz örömöm ehhez hasonló utazásokban, hiszen ez volt az első ilyen jellegű élményem.

A jelentkezésem beadása nagyapám ötlete volt, aki hosszú időn át Lions tag volt a Szikszói Lions Klubban, illetve édesanyám 25 évvel ezelőtt volt Wisconsin államban, szintén a YCE keretein belül. Majdhogy az utolsó pillanatban küldtem el a jelentkezésemet, és annak az elfogadásáig minden napom aggódással volt teli. Sok papírmunkával és intenzív tájékozódással járt a felkészülés, de sokan támogattak: a családom, a barátaim, a helyi klub, és személyesen Fésűs András is, akinek a segítsége nélkül nem fogadtak volna el a jelentkezésemet, egy kisebb félreértés miatt.

Már az utazás előtt felvettem a kapcsolatot a táborszervezőkkel, illetve három diákkal, akikkel együtt utaztam Amszterdamból. A budapesti indulás után a csatlakozáskor összeismerkedtünk, jól eltöltöttük az időt, mert késett a gépünk. Engem át is kutattak ott, kiválasztottak egy második biztonsági ellenőrzésre. Annyit sajnálok, hogy a repülőn távol ültünk egymástól, ez kicsit megnehezítette a közel 10 órás utat. Őszintén nem gondoltam, hogy ki fogom bírni, ha beleszámoljuk az időtartamot is, azt, hogy egyhelyben kell ülnöm, illetve a kilenc órás időeltolódást Magyarországhoz képest.

Miután épségben landoltunk Seattle-ben, ismét összeálltunk a többi fiatallal és már nem választott el sok minket az Államokba való belépéstől. A késéshez képest perce pontosan a tervezett érkezéskor szálltunk le, a csomagjaink is sértetlenül jutottak vissza hozzánk és a bevándorlásüggyel sem akadt problémánk, viszont a hátizsákomat ismét átkutatták, mert egy drogkereső kutya találatot jelzett. Ezek után találkoztunk a táborvezetőkkel, illetve az ausztrál YCE program elnökével is, aki számomra nagy meglepetés volt, hiszen Ausztrália sincs közel. Sokat segített a tábori események lebonyolításában, illetve sok dolgot tanulhattunk tőle. A reptértől már csak egy rövid út volt a tábor, ami egy szigeten helyezkedett el Északnyugat Washingtonban. A táborba megérkezve megismertük egymást, összesen 11-en voltunk fiatalok plusz a szervezők. Az életkor 16 és 20 év között volt, én voltam a legfiatalabb. Az estére egyetlen programunk volt már csak, hogy egy bemutatkozást tartsunk a tábortűz mellett, viszont a diákok nagy része az időeltolódás miatt elaludt, köztük én is.

Hihetetlen, milyen gyorsan teltek a napok. Felfedeztük a közeli látványosságokat: állami parkokat, a környező városokat, szigeteket és a Lions klubjaikat, a tipikus amerikai bevásárlóközpontokat és még sorolhatnám. Ellátogattunk a Mount Rainier Nemzeti Parkba is, illetve felfedeztük Seattle belvárosát és azok látványosságait. Voltunk autós moziban, játékteremben, az óceánparton, kompon. A táborban folyamatos szórakozás volt: kisházakat festettünk (bár nem csak a házak lettek lefestve a végén, hanem mi is), esti sétákat tartottunk, táncoltunk, énekeltünk, sportoltunk, beszélgettünk, tábortűz mellett sütöttük a pillecukrot, illetve személyesen én sütöttem palacsintát éjfélkor a többieknek.

Egy hét elteltével a tábornak vége lett és fájdalmas búcsút kellett vennünk egymástól (akkor még nem tudtam, hogy újra fogunk találkozni). A maradék 15 napomat Délkelet Washingtonban töltöttem, Selah városában a befogadómmal, Scott-tal. Három másik táborozó is velem egy városban volt, sokat találkoztunk, lógtunk együtt, akár az éjszaka közepén, vagy nappal. Medencés bulikat tartottunk, együtt mentünk kondiba, vásárolni, enni vagy kosarazni a helyiekkel. Scott megmutatta a közeli Indiánrezervátumot, elmentünk biciklizni, felfedeztük a helyi érdekességeket vagy például bepattantunk a 67-es Pontiac Firebird kocsijába és elmentünk egy autós találkozóra. Ott ünnepeltük a július negyedikét, ami egy hatalmas esemény volt, de a horvát tábortársam szülinapján is nagy bulit csaptunk. A közelben lévő fiatalokkal csónakáztunk a kanyonban, bikaviadalt néztünk, éltük az amerikai fiatalok tipikus hétköznapjait.