Cseretáborok

Lions táborbeszámolók

2017. Dénes

indulás: 2017. július 20.
vége: 2017. augusztus 10.
ország: Japán
tábor neve: MD333 International Youth Camp

Idén nyáron lehetőségem volt másodszorra is a Lions club cseretábor programjában részt venni. 2016-ban Kanadába sikerült eljutnom, így másodszorra pedig nyugat helyett keletre tekinthettem ki és Japánnál nem is lehetett volna jobb választás. A jelentkezés egyszerűen és gyorsan ment, a Savaria Lions club és Kende László is mindent megtett ennek érdekében. Így ezúton is szeretném megköszönni Nekik a segítséget. Decemberben pont karácsony körül kaptam az emailt, hogy mehetek Japánba, ez pedig bearanyozta az ünnepeket. Január elején lefoglaltuk a repülőjegyeket és már akkor láttuk, hogy át kell majd szállnom Dubaiban, ami egy újabb kalandnak ígérkezett. Teltek a hónapok és egyre közelebb került az utazás időpontja. Közben Gabival, a másik magyar kiutazóval is felvettük a egymás közt a kapcsolatot és közösen készítettük el a prezentációt a táborba is. Az idő egyre telt, az információkat pedig szép lassan elkezdtem kapni a táborról, a fogadó családok viszont nem jelentkeztek. Csupán két kitöltött űrlapot kaptam róluk, melyen a nevük, hobbijaik voltak rajta.

Közben elérkezett a július 10.-e és izgatottan, de bizonytalanul szálltam fel Bécsben a repülőre, hiszen akkor sem tudtam semmit a fogadó családaimról még. Az út Dubaiba gyorsan eltelt, a repülőgép pedig egy kétemeletes Airbus A380-as volt, melyen utazni egy fantasztikus élmény volt. Miután leszálltunk 5 és fél órám volt a Japánba repülő gép megkeresésére, amelyet a reptéren töltöttem, kimenni, várost nézni ugyanis ezen idő nehezen tudtam volna. Itt találkoztam Gabival először, ő Budapestről utazott. Majd innen már egy gépen kezdtük meg utunk második felét Japán felé, a gép itt is egy Airbus A380 volt, mely másodszorra is lenyűgözött.

Röpke 9 és fél órás út után le is szálltunk Naritában. Itt közel 15 percet kellett sétálni mire elérük a migrációs irodát. Itt ujjlenyomatot vettek, illetve egy formanyomtatványt is ki kellett tölteni, hogy mennyi ideig maradok és hol fogok tartózkodni. Ezek után megkerestem a bőröndömet és elindultam kifelé, nem tudva kire számítsak. Félelmem alaptalannak bizonyult, a fogadó családom, amint meglátott elkezdett kiáltozni nekem. Majd képet csináltunk, utána pedig egy kedves hölgy elmondta, hogy ők a fogadó családom, nem beszélnek angolul és hogy érezzem magam jól az elkövetkezendő héten. Ez először több szempontból sokkoló volt, egyrészt én nem beszélek japánul, másrészt a házaspár nyugdíjas korú volt, annak ellenére, hogy a kapott űrlapon középkorú, kisgyerekes család szerepelt. Emiatt a héten a szótár, amit a kiutazás előtt vettem és a fordító lett a kommunikáció alapja köztünk. Ez elsőre nagyon furcsa volt, de a család nem csak kedves, hanem fantasztikusan vendégszerető volt. Minden nap programokat szerveztek, soha nem voltunk otthon egész nap és a nyelvi akadályok ellenére nagyon megkedveltük egymást. A második napon rögtön az óceánpartra mentünk, amely gyönyörű és kellemesen hűsítő volt a 30 fokban. Másnap, miután megtudták, hogy szeretem a történelmet a Japán Történelmi Múzeumba mentünk, Sakurában, mely egy fantasztikus élmény volt. A múzeumban egészen az ókortól mutatták be Japán történelmét, az emberek életmódját, vallását. Aztán a következő napokban voltunk még egy halpiacon sushit enni, fogadó apukám munkahelyén, a Tokiói-öblöt átszelő autópályán és Narita gyönyörű templomaiban. Ezekhez társult egy fantasztikus gasztronómiai „kirándulás”, mert minden nap máshol, mást ettünk, volt ramen, katsudon, sushi és még sok más, aminek nem tudtam megjegyezni a nevét. A hét végére a tonkatsu nevű étel lett a kedvencem, melyet az elkövetkező hetekben is szívesen kértem, ha lehetett. A hét végére már fél szavakból is értettük egymást, lett egy napi rendünk, én pedig megtanultam számolni és napszakhoz mérten köszönni is japánul.

 

A családdal töltött hét után a tábor következett, fájó szívvel vettem a családtól búcsút. A táborba már a szervezők vittek el vonattal, két másik cserediákkal, Leonievel, Wisconsinból, Erikkel, Svájcból és három japán önkéntes segítővel utaztunk. Az út körülbelül 2 óra volt, két átszállással, de ezt cseppet sem bántam. A japán vonatok fantasztikusak, mesébe illően pontosak, tiszták. A vasútállomások pedig nem ritkán több emeletesek. Út közben megismerkedtem a többiekkel és jól szórakoztunk együtt. Az utunk Tsukubába vezetett, ahol találkoztunk a többi táborozóval. A délután folyamán pedig megismerkedtünk egymással, lezajlott a megnyitó ünnepély és egy táncot is megtanítottak nekünk, amit aztán minden nap eltáncoltunk valahol. Másnap sem unatkoztunk, Kasama városába látogattunk, ahol a porcelán készítést néztük meg, majd ki is próbálhattuk a festését. De mindezt nem egyedül, a tábor minden napján japán középiskolások is kísértek minket, akikkel el tudtunk beszélgetni. Majd vacsoránál újabb meglepetés várt ránk. JICA tanulók jöttek, vacsoráztak velünk. Ők Japánban tanulnak, hogy az országukat mezőgazdaságilag, iparilag később fejleszteni tudják. Volt köztük afgán, ukrán, szenegáli is. Nagyon érdekes volt velük beszélgetni. Harmadik nap egy planetáriumba látogattunk, majd a Japán Űrkutatási Központot néztük meg. A következő napon megmásztuk a Tsukuba hegyet, melyre egy filmekbe illő trópusi esőerdőben vezetett fel az ösvény. Utunkat pedig a sáros, csúszós talaj is nehezítette. Mikor felértünk a tetejére, fantasztikus látvány fogadott volna minket, de az aznapi köd miatt nem igen láttunk sokat. Leültünk és beszélgettünk, majd azt vettük észre, hogy négyen maradtunk, három résztvevő és egy önkéntes japán egyetemista, így aztán a többiek után indultunk, akik ebédelni mentek. Az út elágazott és mondanom sem kell a rossz irányt választottuk, így később vagy fél kilométert gyalogoltunk vissza és indultunk el a jó úton, aminek a végén már az ebéd várt minket. Ebéd után eltáncoltuk a napi adagot, majd visszamentünk az útkereszteződésig és arra vettük az irányt amerre mi tévedésből mentünk. Itt leereszkedtünk a felvonóval és a szállásunk felé vettük az irányt. Egy fantasztikus napot tudtunk magunk mögött, mely a tábor egyik legjobbja volt, de kellemesen elfáradtunk. Másnap ehhez mérten egy könnyedebb program várt ránk, a tengerpartra mentünk le strandolni, ahol aztán mindenki jól le is égett, a naptej használata ellenére. Utána pedig a helyi oceanáriumba látogattunk el és csodáltuk meg a halakat, rákokat és teknősöket. Vacsora után pedig egy k-pop banda szórakoztatott minket. Másnap talán az egyik legizgalmasabb nap következett, egy yukata bolt felé vettük az irányt, ahol mindenkinek lehetősége volt megtalálni a neki tetsző darabot, hozzá pedig a megfelelő fa lábbelit. Ezután Kashima szentélyeit fedeztük fel az újonnan szerzett yukatákba öltözve. Aztán elérkezett az utolsó nap, egy múzeumban kezdtünk, ahonnan egy plázába mentünk vásárlás céljából. Itt azonban nem kellett sokat sétálni és máris megláttuk a pláza filmekbe illő játéktermét, melyben a tárgykiemelős gépektől kezdve minden megtalálható volt. Erikkel hamar le is ragadtunk egy dobolós játéknál, melyen a Pokemon főcímdalán át az Európai Unió himnuszáig mindent eldoboltunk. Ezután a szállásunk felé vettük az irányt, este pedig a táborzárás is megtörtént, ahol mindenki szomorúan elbúcsúzott egymástól. Másnap végleg szétváltunk, Erikkel, Leonievel vissza vonatoztunk Chibába, ahonnan egy héttel előtte elindultunk. Az utat, mint odafelé beszélgetéssel töltöttük el és megígértük egymásnak, hogy még találkozni fogunk.

Mikor megérkeztünk az új fogadó családom már várt rám, rögtön el is indultunk haza felé, ezzel újabb kétórás út vette kezdetét immár autóval. Utazás közben kellemes meglepetés ért, ugyanis kiderült, hogy az új host anyukám beszél angolul, ezért a kommunikáció jóval gördülékenyebbé vált. Másnap egy japán főzőiskolába vittek, amely elsőre nem tűnt érdekesnek, de hihetetlenül jól sikerült a főztünk. Délután pedig egy kanji tanárhoz vittek el, aki megtanította leírni a nevem kanjikkal. A napok csak repültek, voltunk a parton, egy régi kereskedővárosban, világítótornyokban, sőt még egy rizs süti gyárlátogatáson is. Itt a helyi Lions clubbal is találkoztam, rettentő kedvesek voltak, egyik este egy nyári fesztiválra is velük mentem, ahol a bazársorok mellett egy felvonulás szemtanúja is voltam és a helyi polgármester mellé is alkalmam volt leülni. Haza utazásom napja előtt Tokióba is elvittek. A város maga lenyűgöző volt. Megnéztük a császári palotát, a Senso-ji templomait, a Tokio-Edo múzeumot, mely egy fantasztikus helytörténeti múzeum Itt a host családom egy külön angol nyelvű vezetőt is szerzett nekem, aki végigvezetett a múzeumon. A napot pedig a Tokió Towerben fejeztük be, ahonnan a naplemente után megcsodálhattuk a nyüzsgő, kivilágított várost. Aztán eljött a másnap, összepakoltam, majd délután kimentünk a reptérre. Itt ismét egy fantasztikus meglepetés ért, ugyanis az első fogadó családom kijött, hogy elbúcsúzzon tőlem. Nagyon örültem, hogy újra láttam őket. Mivel még rengeteg időm volt a gép indulásáig beültünk vacsorázni, majd érzelmes búcsút véve elköszöntünk egymástól. El sem hittem, hogy így elrepült a három hét.

A váróban aztán kellemes meglepetés ért, ismét összefutottam Gabival, a lengyelekkel és Erikkel, mint kiderült egy gépen repültünk Dubaiban sőt Eriknek is 5 és fél órás átszállási ideje volt Dubaiban, szóval nem unatkoztunk a reptéren. Bécsbe rettenetesen fáradtan érkeztem közel 24 óra út után, ahol családom már izgatottan várt rám.

Most, hogy ezt az összefoglalót írom már két hónapja, hogy itthon vagyok. Akárhányszor eszembe jut ez a három hét mindig mosolyognom kell. Japán egy csodálatos ország, fantasztikus emberekkel, tradíciókkal történelemmel és gasztronómiával. A tábor remek volt, a szervezők mindenből a lehető legjobbat nyújtották. Azonban átlagban elmondható, hogy az emberek nem beszélnek angolul, így a nyelv gyakorlására nem ez a legjobb hely. Ez azonban nem szabad, hogy elriasszon bárkit is! Az emberek kedvessége, érdeklődése révén megtalálja mindenki a közös hangot, legyen az a japán, a fordító vagy akár a nonverbális jelek. Egy remek három hetet töltöttem Japánban, ha érdekel az ország és nyitott vagy a közös nyelv hiánya sem lesz akadály.


Képgaléria

Beszámolók éves bontásban

1% támogatás

Kérjük, adója 1 %-ával támogassa szervezetünket, és általa a hátrányos helyzetűeket. Klubunk az adományok 100%-át a nélkülözőknek juttatja.

LIONS Clubok Magyarországi Szövetsége D-119

Adószámunk:
19675132-1-42
Számlaszám:
10300002-20333522-00003285

cím: 1065 Budapest,
Podmaniczky utca 16. Fsz 6.